Balázs
Imre József irodalomtörténész írja, hogy egy szerző írói stílusát érdemben
megítélni legalább három önálló kötet alapján lehetséges[1].
Sikó-Barabási Eszter idén elérkezett a harmadik önálló kötetéhez, s ez
lehetőséget ad számunkra, hogy elhelyezzük őt az erdélyi kortárs gyermekpróza
vonulatai között. 
A
szerző korábbi köteteiben közölt mesék „különös gyöngédségről és érzékenységről”
vallottak. A korábban felütött lírai hangvétel későbbi köteteiben is meghatározó
stílusjegy marad: meséinek líraisága hol J. Ch. Andersen, hol Hervay Gizella prózastílusát
juttatja eszünkbe. [2]
A most megjelent harmadik kötetben (Meseotthon)
is ugyanez a hang dominál mintegy a szerző kiforrott egyéni stílusára utalva.
Sikó-Barabási
Eszter meséit a lírai mese kategóriába sorolhatjuk, amelynek műfaji
sajátossága, hogy a gyermektörténet tartalmi, tematikai érdeklődéséből
kölcsönöz, viszont a gyermektörténet élményszerű elbeszélésmódja helyett
lirizált nyelvhasználatot alkalmaz. A mese és novella határán egyensúlyozó
lírai mese szabadon válogat a két műfaj összetevőiből, a két szövegtípus
különböző variációját teremtve meg általa.[3]
Ezekben a szövegekben még kimutatható a mesére jellemző mágikus gondolkodás, a
csoda, a csodálatosság, előtűnik a racionális‒irracionális tér-időábrázolás, viszont
a hétköznapi élettér hétköznapi témái kerülnek előtérbe. A próza lírizálódásának
megnyilvánulásai közül a legszembetűnőbb a hétköznapi tárgyak, természetei
elemek (fő)szereplővé emelésével létrejövő antropomorfizálódás, animizálódás. A hétköznapi tárgyak életre keltése során
ismerkedhetünk meg mindjárt az első mesében Buborékával, a buborékfejedelemmel
(Különös kívánság), majd a bálba
készülődő bútorokkal: S.P. Alettával, az emeleti ablakkal és Bükk Kázmérral, az
ajtófiúval (Bútorok bálja), a kócokat
kibogozó felmentő sereggel, Kuferenccel, a kefével, Ferkével, a fésűvel és
Vével, az ollóval (Sej-haj!), vagy
kicsit később Frank Záppal, a hímes tojások versenyének zsűritagjával (Ajándék), valamint Sári zoknijába
hímzett pillangókkal (A magasban). A hétköznapi tárgyak megszemélyesítése
mellett, az állatok vagy természeti jelenségek antropomorfizálása a gyermeki
világlátást tükrözi: Berci, a nadrágjából kihízott mentaszínű bálna (Bálnabaj), Pipacsilla, a kis piros
virág, aki nappal Samu játszótársává válik (Samu
a réten), Balambér, a repülni vágyó jegesmedve (Balambér bánata), valamint Nagy Panna, a napleány (A nap ruhája) éppúgy szereplői ennek a
csodálatos világnak, mely, akárcsak a címben kódolt üzenet, a gyermek otthon- és világteremtő
képzeletének köszönhető.
A kötet
utolsó darabja (A bűvös pemzli) a klasszikus
népmesei tradíciót, a hagyományozódás, a továbbmondás gesztusát idézi fel. A
tradicionális tündérmesei elemekkel átszőtt történet bár klasszikus elemekkel
operál, mégis kortárs olyan értelemben, hogy ezek az elemek funkciójukat
vesztve, sajátos jelentéstartalommal telítődnek (pl. a boszorkány ármánykodása).
Ugyancsak a tradicionális népmesével, annak egyik típusával, a novellamesével
mutat rokonságot az Öten című mese,
mely a kéz ujjairól mesél.
A 14 mesét
egybegyűjtő kötet két kistestvér,
Samu és Sára hétköznapjait elevenítik fel a mágikus világkép tudatos
működtetésével. A valós és fikciós világok párhuzamos szerepeltetése
többdimenziós, diffúz jelleget kölcsönöz a történeteknek, ez a prózai hagyomány
rokonítja a szerző meséit Hervay Gizella meseköltészetével. A világok (mese és valóság) közötti ingázás
vagy többdimenzionalitás[4]
sajátosságán túl ezeknek a meséknek egyik másik jellemzője a novella műfaji sajátosságainak
betüremkedése épp a hétköznapiság, a csodás meseszereplők, illetve a
gyermekszereplők (Samu és Sára) egyidejű szerepeltetésével.
A hagyományos
felnőtt elbeszélői pozíciót alkalmazó narratívumokból kikacsint a mindentudó
elbeszélő, ez azonban nem teremt alá-fölérendeltségi helyzetet, sőt a sorok
mögött ott érezzük gyermekekkel cinkos, a „csodák világában” otthonosan mozgó,
a gyermeki világlátás sajátját még őrző narrátort. Ezek a szövegek ugyanis kiemelten
érzékenyen rezonálnak a gyermekbefogadók pszichikai sajátosságaira. A művekben
tetten érhetjük a gyermek hiányos ismereteinek képzelettel való feltöltését
(pl. Samu nadrágot „rajzol” a bálnának), a környezet elemeinek nem rendeltetésszerű
használatát, vagy a pszichológia nyelvén a gyermeki gondolkodás egyik tipikus
jellemzőjét, az artificializmust (pl. az olló arra való, hogy megszabadítsa
Sárát a makacs kócoktól ) a mágikus-csodás világ hétköznapi világba való
beágyazódását (pl. Sára zoknijára hímzett lepkék megmentik a bolyhóktól), vagy a
különböző szférák, az élővilág illetve a tárgyak képviselte materiális világ
közötti átjárást, a köztük lévő határok egybemosását (pl. a pipacs nappal
lánnyá lényegül (Samu a réten), a
naplény Sára hajának aranyszínt kölcsönöz (A
nap ruhája), a falra ragasztott állatképek mentik meg Samu álmában
megjelenő szellemlényeket, a negatív érzéseket (Samunál az állatok).
A gyermeki
és mesei mágikus világkép találkozásán túl az egymással rímelő mondatrészek,
tagmondatok véletlenszerű felbukkanása fokozzák a szövegek zeneiségét. A
lirizált nyelvhasználat érzékletesebbé teszi az értelmezői folyamatot, ami a
gyermekek életkori sajátosságaival, kívánalmaival esik egybe.
A gyermeki gondolkodásmódot,
nyelvezetet és világlátást tükröző meséket Karda Zenkő illusztrációi teszik
érzékletessé, hangulatossá. A festővászon érdes felületét, textúráját is láttató
képek finom szín és formakezelése tökéletesen illeszkedik a mesék naiv
szövegtartalmához, az otthonteremtés művészi szándékához.
Sikó-Barabási
Eszterre illik a gyermekíró megnevezés, hiszen azok közé a szerzők közé
tartozik, akik nem a „felnőttirodalomból érkeztek” a gyermekirodalomba, hanem akit
már az első kötete megírásakor is a „gyermekek számára való írás” szándéka
vezérelt. A most napvilágot látott kötet meséi arról győzik meg az olvasót,
hogy a szerzőnek sikerült megtalálni sajátos, egyéni hangját, prózastílusát,
mellyel kijelölte helyét az erdélyi kortárs gyermekpróza legújabb vonulatában.
Sikó-Barabási
Eszter a Bihar megyei Szalárdon született 1981-ben, Sepsiszentgyörgyön nevelkedett.
A kolozsvári BBTE Bölcsészkarán szerzett angol tanári oklevelet (2005). Négy évig tanítónőként dolgozott előbb
Kolozsváron, majd később Sepsiszentgyörgyön. Írói munkásságára nagy hatással
volt a munkája, illetve anyasága (négy gyermek édesanyja). Rendszeresen
publikál meséket a Napsugár és Szivárvány gyermeklapokban. Első
kötetete (Kabátvigasz, gombszomor) 2013-ban
jelent meg a Koinónia Kiadó gondozásában, második kötete Csillagvándor (2016)
címet viseli. Legutóbb megjelent kötetét (Meseotthon) a Kolozsvári Magyar Napok keretén belül mutatják be
napjainkban.
(Sikó-Barabási Eszter: Meseotthon, ill. Karda Zenkő, Koinónia Kiadó,
Kolozsvár, 2017.)
[1] Balázs
Imre József: Az új közép, (Tendenciák a kortárs gyermekirodalomban),
Universitas Kiadó, Szeged, 2012.
[2] Makkai
Kinga: Mesék párban, https://konyvmutatvanyosok.wordpress.com/2014/02/16/siko-barabasi-eszter-kabatvigasz-gombszomor-mesek-parban/,
Sikó-Barabási Eszter Kabátvigasz, gombszomor című könyvéről http://tunderorszag-meseorszag.blogspot.ro/2014/02/siko-barabasi-eszter-kabatvigasz.html
[3]
Petres Csizmadia Gabriella: Kortárs lírai mesék, In: Ambroozia, VII. évf., 2017/1. http://www.ambroozia.hu/index.php/2017-1/86-2017-1-tanulmany/409-petres-csizmadia-gabriella-kortars-lirai-mesek
[online: 2017.
augusztus 17. ]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése